Kosztolányi Dezső : Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

Heinrich Heine:Fenyőfa

Észak kopár hegyormán

fenyőfa a fakó

ég alján.Leplet dob rá

a jég,a szél,a hó.

Egy pálmafára gondol,

amely magában áll

az izzó szikladombon,

ahol örök a nyár.

Weöres Sándor:

Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Rudyard Kipling: Ha...

„Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
S fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
Ha kételkednek benned s bízol magadban,
De érted az ő kételkedésüket,
Ha várni tudsz és várni sose fáradsz
És hazugok között se hazug a szád,
Ha gyűlölnek s gyűlölségtől nem áradsz
S mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
Ha álmodol - s nem zsarnok az álmod,
Gondolkodol - s becsülöd a valót
Ha a sikert, kudarcot bátran állod
S úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
Ha elbírod, hogy igazad örökre
Maszlag gyanánt használják a gazok
S életműved, mi ott van összetörve
Silány anyagból építsék azok.

Ha mind, amit csak nyertél, egy halomban
Van merszed egy kártyára tenni föl,
Ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
Nem is beszélsz a veszteség felől.
Ha paskolod izmod, inad a célhoz
S szíved is, mely nem a hajdani,
Mégis kitartasz, bár mi sem acéloz
S csak akaratod int: Kitartani!

Ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
Királyokkal jársz s józan az eszed.
Ha ellenség, de jó barát sem sérthet,
S mindenki számol egy kicsit Veled.
Ha a komor perc hatvan pillanatja
Egy távfutás Neked s futsz vígan.
Tiéd a Föld s minden ami rajta
És – ami több – EMBER leszel, fiam!”

Mihai Eminescu:

JÓ ÉJSZAKÁT

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

(Dsida Jenő fordítása)

Reményik Sándor - Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Endrődi Sándor : A celli búcsú

Mélységes erdők sűrűjén át

Magános út vezet;

Az úton egy szegény, erőtlen

Asszonyka lépeget.

Gonosz hely, rabló nép tanyája.

Az est is éjre vál'. -

"Megállj" hangzik a sűrűségből

S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is, s előlép

A rabló nép ura:

"Hová ballagsz, te sápadt asszony,"

"A celli búcsúra."

"S mit vissz' a celli Máriának?

Mutasd a kincseket";

"Oh, nem viszek én semmit néki,

Csak tiszta szívemet!"

Fogják, motozzák: mindhiába!

Szegénynek semmije!

"Elő, elő hát a szívét, hogy

Igazán hadd vigye!"

S melléből éles, gyilkos késsel

Kitépik a szívet.

Azután kötényébe dobják:

"Most indulj és vigyed!"

S az asszony - oh csudák csudája -

Nem hull a földre, nem:

Köténykéjét kezébe fogva

Megindul csöndesen.

Arcán a holtak sárgasága,

Ruhája tiszta vér -

Az égen hajnal pírja reszket,

Amikor Cellhez ér.

De hallga! mi zsibong a légben?

Hang, milliónyi hang!

Cellben magától megszólamlik,

Zeng-bong a sok harang.

A pap - miséjét abbahagyja,

Fölkelnek a hívek,

Mindenkit egy érzés ragad meg,

Mindenki megy, siet.

S égő gyertyákkal, szent zászlókkal

Tódulnak kifelé -

Ki szívét hozza Máriának:

A véres nő elé...

Könnyel fogadják, védve hozzák

Az Úr házába őt,

Hol végre összerogy szegényke

A drága Szűz előtt.

S a Szűz Anyának márványszobra

Az oltárról lelép,

Kezébe veszi halk fohász közt

A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva-fázva,

Félholtan fekszik ott:

Ím, mellén forradás se' látszik

S belül a szív dobog.

Az ámulattól, a csodától

Meghatva áll a nép.

Ragyogó díszbe öltözködve,

Új pap mond új misét -

És szinte fel, az égig harsog

A háladó ima:

"Hozsánna néked Isten anyja,

Áldott szűz: Mária!..."