Endrődi Sándor : A celli búcsú

Mélységes erdők sűrűjén át

Magános út vezet;

Az úton egy szegény, erőtlen

Asszonyka lépeget.

Gonosz hely, rabló nép tanyája.

Az est is éjre vál'. -

"Megállj" hangzik a sűrűségből

S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is, s előlép

A rabló nép ura:

"Hová ballagsz, te sápadt asszony,"

"A celli búcsúra."

"S mit vissz' a celli Máriának?

Mutasd a kincseket";

"Oh, nem viszek én semmit néki,

Csak tiszta szívemet!"

Fogják, motozzák: mindhiába!

Szegénynek semmije!

"Elő, elő hát a szívét, hogy

Igazán hadd vigye!"

S melléből éles, gyilkos késsel

Kitépik a szívet.

Azután kötényébe dobják:

"Most indulj és vigyed!"

S az asszony - oh csudák csudája -

Nem hull a földre, nem:

Köténykéjét kezébe fogva

Megindul csöndesen.

Arcán a holtak sárgasága,

Ruhája tiszta vér -

Az égen hajnal pírja reszket,

Amikor Cellhez ér.

De hallga! mi zsibong a légben?

Hang, milliónyi hang!

Cellben magától megszólamlik,

Zeng-bong a sok harang.

A pap - miséjét abbahagyja,

Fölkelnek a hívek,

Mindenkit egy érzés ragad meg,

Mindenki megy, siet.

S égő gyertyákkal, szent zászlókkal

Tódulnak kifelé -

Ki szívét hozza Máriának:

A véres nő elé...

Könnyel fogadják, védve hozzák

Az Úr házába őt,

Hol végre összerogy szegényke

A drága Szűz előtt.

S a Szűz Anyának márványszobra

Az oltárról lelép,

Kezébe veszi halk fohász közt

A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva-fázva,

Félholtan fekszik ott:

Ím, mellén forradás se' látszik

S belül a szív dobog.

Az ámulattól, a csodától

Meghatva áll a nép.

Ragyogó díszbe öltözködve,

Új pap mond új misét -

És szinte fel, az égig harsog

A háladó ima:

"Hozsánna néked Isten anyja,

Áldott szűz: Mária!..."